A napokban elgondolkodtam azon, mi lenne, ha valamiért elveszíteném az állásomat.
Programozó vagyok, erre tanultam, és gyakorlatilag a teljes felnőtt életemet a képernyő előtt töltöttem kódot írva. Elsőre persze bevillant a természetes félelem, a család fenntartásának felelőssége. De ahogy továbbgondoltam a helyzetet, megkérdeztem magamtól: ha most kellene újrakezdenem, vajon újra programozó lennék? Tényleg ezt akarom csinálni még évekig?
A válasz meglepően őszinte és egyértelmű volt: már nem.
Kihunyt belőlem az a lelkesedés, ami régen hajtott. Nem arról van szó, hogy hálátlan lennék, vagy holnap felmondanék. Egyszerűen rájöttem, hogy az igazi örömet ma már egészen más dolgok adják. De ahhoz, hogy idáig eljussak, rengeteg zsákutcán, bizonytalanságon és szerencsés véletlenen kellett átmennem.
A céltalan kezdet és a túlélés
Tizennyolc évesen fogalmam sem volt, mi akarok lenni. Nem voltam jó tanuló, féltem a felnőtt munkától, és őszintén szólva semmi sem érdekelt igazán. Mivel gyerekként sokat ültem a gép előtt, kézenfekvőnek tűnt az informatika. Nem elhivatottságból választottam, hanem mert nem volt más ötletem.
Iskoláról iskolára jártam. Éveken át tanultam olyan anyagokat, amiknek nem értettem a lényegét, és amikkel a munkaerőpiacon semmire sem mentem volna.
De volt bennem egy makacsság: amit elkezdtem, azt befejeztem. Végigcsináltam, lett papírom, de valódi tudásom még mindig nem volt.
A fordulatot az hozta el, amikor az egyik suliban végre kifogtam egy olyan tanárt, aki érthetően elmagyarázta az alapokat. Nem szakkönyvekből tanultam, hanem elkezdtem magamtól, a gyakorlatban weboldalakat összerakni. A tanárok dicséretei óriási lendületet adtak. Azt hittem, tehetséges vagyok, pedig utólag visszanézve a kódjaim végtelenül egyszerűek és kezdetlegesek voltak. De a felszínen jól működtek, és ez nekem akkor elég volt.
Monoton munkák és a felkészült szerencse
Később dolgoztam egy gyárban is, ahol laptop alaplapokat teszteltem. Nem fizikai meló volt, de borzasztóan monoton, robotszerű munka. Amikor kiderült, hogy értek a kódoláshoz, rám bízták egy belső beléptetőrendszer elkészítését. Fapados megoldás volt, de működött, és ez nyitotta meg előttem a kaput a következő, valódi fejlesztői munkám felé.
Az igazi pofonok a felvételi interjúkon értek. Volt olyan helyzet, ahonnan megalázva (én éreztem annak), könnyes szemmel jöttem el, mert kiderült: fogalmam sincs a szakma elméleti szabályairól és a modern követelményekről.
Mégis, újra és újra akadtak olyan munkahelyek, ahol nem a tankönyvi elméletet nézték, hanem azt, hogy józan paraszti ésszel meg tudom-e oldani a problémákat.
Ma is úgy érzem, sokszor volt óriási szerencsém: az állásinterjúkon pont nem kérdeztek bele azokba a szakmai dolgokba, amikbe belebukhattam volna.
De a szerencse önmagában kevés lett volna. Amikor felvettek egy helyre olyan elvárásokkal, amikről korábban nem is hallottam, nem dőltem hátra. Az estéimet és a hétvégéimet feláldozva, magamtól tanultam meg mindent, hogy behozzam a lemaradást. A lehetőség véletlenül jött, de a munkát nekem kellett beletennem.
A hajtástól a nyugalomig
Éveken át tapostam a pedált, folyamatosan próbáltam bizonyítani és lépést tartani a szakmával. De ahogy egyre több felelősség szakadt a nyakamba, a tempó és az állandó hajtás elkezdett felőrölni. Megtapasztaltam, milyen a mérgező légkör, milyen együtt dolgozni rossz vezetőkkel, és eljutottam arra a pontra, ahol a munkahelyi feszültséget már hazavittem a családomhoz.
Ekkor húztam meg a határt: a családom nyugalma és a saját belső békém nem lehet alku tárgya.
Mára megtaláltam azt a stabil közeget, ahol megbecsülnek, jó a légkör, és a munkámat is úgy tudom végezni, hogy mellette jusson idő a legfontosabb dolgokra: a családomra, a mozgásra és az önfejlesztésre.
A felismerés: Miért kellett ez a hosszú út?
38 évesen teljesen más ember vagyok, mint aki huszonévesen céltalanul sodródott. Megtaláltam azt a lelki nyugalmat, ami mindig is hiányzott. Elkezdtem írni, megosztani a gondolataimat, és azokat a tapasztalatokat átadni, amik engem is kihúztak a nehéz időszakokból.
Amikor ezzel foglalkozom – amikor segíthetek valakinek, aki épp el van akadva –, egyszerűen repül az idő.
Nem dobom el a szakmámat, hiszen a családom biztonsága az első. De már tisztán látom: nem akarom ezt csinálni még tíz évig. És a legfontosabb felismerésem az, hogy az új céljaim és az a belső öröm, amit ma az írásban, az olvasásban és mások segítésében érzek, sosem születhettek volna meg az elmúlt évek küzdelmei nélkül.
Kellett a gyári monotonitás, kellettek a kínos interjúk, a kudarcok, az éjszakai önképzések és a rossz munkahelyek, hogy ma pontosan tudjam, mi az, ami igazán számít.
Üzenet a 18 éves énemnek
Nem baj, ha most még fogalmad sincs, ki vagy és merre tartasz. Nem kell zseninek lenned, és nem kell látnod a teljes utat a végéig ahhoz, hogy elindulj.
Csak csináld a dolgod: fejezd be, amit elkezdtél, tanulj meg mindent, amit az élet eléd rak, és ne félj a nehezétől. Lesznek pofonok, rossz döntések és unalmas időszakok, de a lehetőségek meg fognak érkezni. Neked csak annyi a feladatod, hogy készen állj megdolgozni értük, és soha ne felejtsd el, kik azok, akikért mindezt csinálod.
