Egy korábbi írásomban már meséltem arról, hogyan indult az én felnőtt utam. Ha visszanézek a tizennyolc éves önmagamra, egy dolgot biztosan tudok: alapvetően későn érő típus voltam. Minden évekkel később kezdett el igazán foglalkoztatni, mint a velem egykorúakat. Amikor eljött az érettségi ideje, még csak azon kaptam fel a fejem, hogy fogalmam sincs, mit kellene kezdenem az addig megszerzett tudással.
Amikor a szüleimtől kaptam egy kis haladékot, hogy az iskolapadban maradva kitaláljam, merre tovább, valójában akkor sem az életcélomat kerestem: éltem az adott pillanatnak. Nem vezérelt semmilyen tudatos jövőkép vagy belső elhivatottság, így fel sem merült a fejemben, hogy szakmát úgy is lehet választani, hogy az ember szereti, amit csinál. Komolyan azt hittem, a szakma pusztán arra való, hogy az ember dolgozzon valamit, meglegyen a betevő, a számlák be legyenek fizetve, és kész. Arra, hogy a munkát élvezni is lehet, egyszerűen nem gondoltam.
Óriási szerencsém volt. A programozás teljesen véletlenül jött az életembe, de mivel mindig is szerettem tanulni és a logikai problémákat kibogozni, egész jól elboldogultam vele. Az az egyszerű belső szabály pedig, hogy amit elkezdek, azt be is fejezem, segített abban, hogy tisztességgel helytálljak és egészen sokra vigyem benne.
Közel másfél évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy valami alapjaiban megmozduljon legbelül.
Amikor átrendeződik a fókusz
Ahogy telt az idő, és megszülettek a gyerekeim, észrevétlenül egy teljesen új élethelyzetben találtam magam, ami fokozatosan hozott egy olyan nyomást, amit fel kellett ismerni. Más dolgok miatt kezdtem aggódni, más lett a felelősség súlya. Ezzel párhuzamosan észrevettem, hogy a munka, ami addig a legfőbb szerepet töltötte be a mindennapjaimban, elkezdett háttérbe szorulni. Nem arról volt szó, hogy kevesebbet dolgoztam volna: egyszerűen lecsökkent a szakmai önfejlesztésre fordított idő – amit korábban sem a szakma iránti mély rajongás, hanem a lemaradástól való félelem hajtott –, megkopott a lelkesedés a technikai részletek iránt, és más témák kezdtek el érdekelni.
Ráadásul éveken keresztül küzdöttem depresszióval is. Ebben a nehéz, szürke időszakban kezdtem el egyre több könyvet olvasni, kapaszkodókat keresve a belső feszültségek kezelésére. Ezek a kötetek nyitották meg a szememet olyan területek felé, amelyek korábban egyáltalán nem léteztek a radaromon: a sztoikus filozófia, az önismeret és az írás felé.
Hosszú ideig nem tudtam hová tenni ezt a változást. Miért vonz az írás és a gondolatok rendszerezése ennyire, ha egyszer másfél évtizedig egy teljesen más pályán építkeztem? A válaszra akkor bukkantam rá, amikor a kezembe vettem Jay Shetty könyvét, és először olvastam a dharma és a varna ősi fogalmáról.
A Varna és a Dharma: Nem minden a papírról szól
A keleti filozófiában ez a két fogalom szorosan összefügg, mégis érdemes kettéválasztani őket:
- A Varna a velünk született alkatunk. Az a természetes belső beállítottság, az a mentális működésmód, amivel a világra jövünk. Ahogy a könyvben szereplő négy körös ábra is mutatja: a Szenvedély és a Képesség metszéspontja adja a természetes tehetségünket, a varnánkat.
- A Dharma pedig az életfeladatunk kiteljesedése. Ez akkor jön létre, amikor a természetes alkatunk találkozik a Hasznossággal és a mások felé nyújtott Szolgálattal (amit a hagyomány szévának nevez).
A legtöbben úgy éljük le a felnőtt éveinket, hogy a Képesség + Hasznosság metszetében mozgunk: ezt hívjuk hétköznapi nyelven szakmának. Elvégezzük a feladatot, mert értünk hozzá, és mert fizetnek érte. De a belső elégedettség és a valódi jelenlét hiányzik belőle, mert a belső természetünk – a saját varnánk – nem kap benne teret.
Shetty az ősi indiák bölcseletét őrző védikus hagyomány – azaz a legrégebbi szanszkrit szent iratokon és filozófián alapuló tanítások – alapján négy fő archetípust, varnát különít el:
A Vezér: Eredetileg királyok és harcosok voltak; ma katonai és vállalati vezetők, bírók, nyomozók, stratégák.
Képességük és hajtóerejük: A bátorság, a védelem, a kormányzás és az elkötelezettség. Természetes vezetők, akik felelősséget vállalnak, védelmezik a gyengéket, és stabil kereteket, struktúrákat építenek fel mások biztonságos fejlődéséhez. Csapatban szeretnek dolgozni, és krízishelyzetekben mutatják meg igazi erejüket.
A Teremtő: Eredetileg kereskedők és üzletemberek voltak; ma vállalkozók, marketing- és értékesítési szakemberek, producerek, vezérigazgatók.
Képességük és hajtóerejük: Az ötletelés, a hálózatépítés és az újítás. Kifejezetten jó tárgyalók és meggyőzők, beindítják a dolgokat, és fáradhatatlanul nyitnak új utakat. Nem állnak le, a dinamizmus élteti őket, és mesterei a kapcsolatok és a források megteremtésének.
Az Alkotó: Eredetileg művészek, kézművesek és írók voltak; ma mérnökök, programozók, szakácsok, terapeuták, orvosok, szociális munkások.
Képességük és hajtóerejük: Az újítás, a támogatás és az elmélet gyakorlatba ültetése. Ők azok, akik kézzelfogható dolgokat hoznak létre és tartanak működésben. Számukra a stabilitás, a mesterségbeli minőség és a kidolgozott részletek számítanak. Gyakran ők jelentik a társadalom és a rendszerek megbízható gerincét.
A Bölcs: Eredetileg és ma is: tanárok, mentorok, kutatók, tanácsadók, coachok.
Képességük és hajtóerejük: A tanulás, a kutatás, a tudás megosztása és a mélyebb összefüggések keresése. Számukra a bölcsesség és a szolgálat sokkal nagyobb érték, mint a hatalom vagy a külsőségek. Szeretnek elmélyülni, tisztázni az alapelveket, és önzetlenül segíteni másoknak abban, hogy rátaláljanak a saját útjukra.
Miért a „Bölcs” típusban ismertem magamra?
Amikor elolvastam a Bölcs (vagy Útmutató) alkat leírását, szinte minden sora visszhangra talált bennem, egészen a gyerekkoromig visszamenőleg.
Mindig szerettem tanulni és új ismereteket elsajátítani – persze nem akarok álszent lenni: kizárólag azt, ami valóban felkeltette a kíváncsiságomat. Világéletemben szerettem tartalmas vitákat hallgatni, vagy másokkal eszmét cserélni. Kifejezetten jó érzés, ha valakivel nem értünk egyet, de kulturáltan, higgadtan tudjuk ütköztetni az álláspontjainkat. Nem azért, hogy legyőzzük vagy meggyőzzük a másikat, hanem hogy tágítsuk a látásmódunkat.
Mindig ott volt bennem a késztetés, hogy a megtalált, érdekes felismeréseket megosszam másokkal (még ha a környezetben erre nem is mindig volt vevő mindenki). És ami a legfontosabb: mély, belső igényem van arra, hogy segítsek másoknak eligazodni a saját nehézségeikben.
Persze ennek az alkatnak is megvan a maga árnyoldala, ami rám is pontosan igaz: a „bort iszik és vizet prédikál” csapdája. Hazugság lenne azt állítani, hogy mindig a leírt elvek szerint élek. Van, hogy pontosan tudom, hogyan kellene higgadtan és fegyelmezetten reagálni egy helyzetben, mégis rosszul cselekszem, és elragad a méreg vagy a feszültség. Ahogy a mondás tartja: az edző sosem játszik. A lényeg nem a tévedhetetlenség, hanem az, hogy legalább felismerjük a botlásainkat, és igyekezzünk visszatalálni a tiszta alapelvekhez.
Mit kezdjünk ezzel, ha nem rúghatjuk fel a megszokott életünket?
A könyv talán legfontosabb ábrája a lehetőségeket összegző négyes felosztásról szól. Négy mező létezik a tevékenységeinkben:
- I. Képesség szenvedély nélkül (a megszokott rutin, a biztonság)
- II. Képesség és szenvedély (a flow, az önazonosság terepe)
- III. Se képesség, se szenvedély (a felesleges pótcselekvések és energiarablók)
- IV. Szenvedély képesség nélkül (a kezdeti lelkesedés, ami még csiszolásra szorul)
A modern világ egyik legveszélyesebb tévhite, hogy ha valaki felismeri a valódi beállítottságát, akkor másnap azonnal fel kell mondania, hátra kell hagynia a családja anyagi biztonságát, és fejest kell ugrania az ismeretlenbe.
Ez a legtöbb esetben felelőtlenség. A belső alkatunk felismerése nem arra való, hogy azonnal felégessük magunk mögött a hidakat. Inkább egy olyan belső iránytű, amellyel tudatosan szőhetjük át a saját természetünkkel a már meglévő mindennapjainkat:
- A munka átkeretezése: Nem kell felmondanod vagy gyökeresen más pályára lépned ahhoz, hogy megéld a valódi belső hajtóerődet. Ha például a Bölcs alkat hozzád hasonlóan a tisztázást és a támogatást hordozza, ezt a minőséget a meglévő feladataidban is kifejezheted: amikor a bonyolult folyamatokat átláthatóvá egyszerűsíted, vagy amikor egy elakadt munkatársnak segítesz türelemmel feltárni a probléma gyökerét.
- Saját tér teremtése: Szükséged van legalább egy olyan tiszta felületre – legyen az egy csendes jegyzetfüzet, a rendszeres olvasás ideje vagy az írás –, ahol a belső természeted elvárások és megfelelési kényszer nélkül bontakozhat ki. Számomra ez a weboldal vált azzá a térré, ahol a tanulás, az összefüggések rendszerezése és a tapasztalatok megosztása tiszta szolgálattá válhat.
- Türelem a későn érőknek: Ha fiatalon nem tudtad pontosan, merre tartasz, ne érezd úgy, hogy lemaradtál valamiről. A korábbi kitérők, a nehezebb időszakok és a monotonnak tűnő évek mind kellettek ahhoz, hogy felépüljön az a tapasztalati alap, amiből ma meríteni tudsz.
A velünk született alkat nem egy merev skatulya, amit ránk kényszerít a sors, hanem egy belső térkép. Nem azt írja elő, hogy milyen megnevezés szerepeljen a névjegykártyádon, hanem azt mutatja meg, milyen szándékkal, milyen figyelemmel és milyen minőségben érdemes jelen lenned a mindennapi tetteidben.
