Néhány évvel ezelőtt arra eszméltem rá, hogy állandó feszültségben élek. Ez egy hosszú folyamat volt, mire erre a pontra eljutottam, de egy napon azt éreztem, hogy így nem mehet tovább. Minden apróság felbosszantott. Elég volt egy rossz mozdulat a forgalomban, egy nekem nem tetsző mondat, és azonnal felhergeltem magam annyira, hogy nemcsak a saját napomat rontottam el, hanem a környezetemben élőkét is.
Amikor távolról néztem az életemre, azt láttam, hogy minden rendben van. Mégis ott feszült bennem a kettősség: Ha minden rendben, miért nem érzem jól magam a mindennapokban? Miért van az, hogy sokszor kapom magam azon, hogy szomorú vagyok, pedig nincs is rá okom?
Akkor még nem sejtettem, hogy mennyi belőlem fakadó hiányosságból és rossz hozzáállásból ered ennek az ingerlékenységnek a gyökere. Ma már látom, hogy az önismeret és a belső csend megtalálása egy hatalmas, mély utazás, aminek ez az írás csak egyetlen apró állomása. Nem hiszek a gombnyomásra működő csodamegoldásokban, de az én történetem talán neked is adhat egy-egy jó iránytűt, ha éppen a kiutat keresed a saját zajos mindennapjaidból.
A fordulatot az életemben egy teljesen véletlen online munkahelyi megbeszélés hozta meg…
A könyv, ami arcul csapott
A megbeszélés végén valahogy szóba került a kollégámmal az önfejlesztés. Elmeséltem neki ezeket a gondolatokat, amik bennem kavarogtak, ő pedig mesélt a saját tapasztalatairól, és így jött szóba Ryan Holiday – Ego is the Enemy (Az egó az ellenség) című könyve. Azt mondta, hogy érdemes lenne elolvasnom, mert neki személy szerint rengeteget segített, és nagyon fontos dolgokra döbbentette rá az életében.
Hogy őszinte legyek, addig a pontig nem voltam egy nagy könyvfaló. Konkrétan semmit sem olvastam, a kötelező olvasmányokat is mindig megpróbáltam valami trükkel kikerülni. De akkor már annyira kerestem a kapaszkodót a negativitásból, hogy megvettem és elolvastam.
Sokkoló volt. Én addig azt hittem, hogy nem vagyok egoista – hiszen a szó hétköznapi értelmében nem vágtam fel, nem voltam nagyképű. A könyv viszont rávilágított, hogy az egó sokkal mélyebben és láthatatlanabbul van jelen a személyiségünkben.
Annyira magával ragadott a felismerés, hogy egymás után négyszer olvastam el a könyvet. Végül magamra tetováltam az „Ego is the enemy” feliratot, hogy mindennap emlékeztessen: amikor reagálok valamire, vajon tényleg én beszélek, vagy csak az egóm?
Akkor azt hittem, megérkeztem. De nem tudtam, hogy ez még csak a jéghegy csúcsa volt.
A jéghegy alja: Amikor az ellenségből részeddé válik
Két évvel később, amikor elkezdtem mélyebben foglalkozni a buddhizmussal, olvasni és podcasteket hallgatni, az egó témája újra előkerült. És ekkor láttam meg a jéghegy alját.
Rájöttem, hogy a tetoválásom bár nagyszerű emlékeztető, a filozófiája nem teljesen pontos. Az egó ugyanis nem az ellenségünk. Az egó egy természetes dolog bennünk. Ugyanolyan része a személyiségünknek, mint ahogyan a túlélésünknek a légzés.
Az egó sok esetben megóvni akar minket a problémáktól, de a mai világban pont ezzel zár be minket egy belső kalitkába. És az egó nemcsak a büszkeségről szól; ezer álarca van. Ott van akkor is, amikor mártírként a körülményeket hibáztatjuk a kudarcainkért, vagy amikor képtelenek vagyunk megmaradni a jelenben, mert folyton a múlton rágódunk vagy a jövő miatt szorongunk. De ha a legjellemzőbb hétköznapi csapdáit nézzük, a legtöbben két dologban bukunk a legnagyobbat
- A tévedhetetlenség illúziója: Amikor valaki nem ért velünk egyet, vagy kritizálja a véleményünket, a legtöbbször azonnal felhúzzuk magunkat: „Miért néz hülyének? Nekem van igazam!” De vajon ezt tényleg mi gondoljuk? Nem. Ez az egó reakciója. Nem bírja elviselni, hogy a képe, amit magáról felépített, megsérüljön. Félti a pozícióját, ezért támad vagy megsértődik.
- Az anyagi mérce csapdája: A mai világ (és a közösségi média) elhiteti velünk, hogy az értékünk abban van, amink van. Van menő telefonod? Márkás ruhád? Luxus nyaralásod? Szégyelltem beismerni magamnak, de hosszú ideig én is másokhoz mértem az értékemet, és kevesebbnek éreztem magam, ha valakinek többje volt. Pedig nem kerestem rosszul.
Hogyan csendesítsd el, ha megszólal?
A legnagyobb meglepetés az volt, hogy a hosszú út folyamán külsőleg semmi sem változott az életemben. Csak a nézőpontom változott meg magamról. És amikor már magamra nem haragudtam, nem haragudtam másra sem, és el tudtam fogadni sokkal több mindent.
Az egóm ma is ott van, beszél továbbra is, és próbálja táplálni a régi érzéseket. De megtanultam elnémítani. Nekem a következő gyakorlatok segítettek elgyengíteni az egómat a mindennapokban:
- Gyakorold a csendet mindennap: Az egó elnémítása nem egy egyszeri döntés, hanem napi edzésmunka. Legyen az napi 10-15 perc tudatos csend, egy séta telefon nélkül, vagy egy rövidebb meditáció – ez az a gyakorlás, ami lépésről lépésre csökkenti a zajt a fejedben, és megtanít jelen lenni a pillanatban.
- Lépj hátra és figyeld meg: Amikor felhúzod magad egy kritikán, vagy kevesebbnek érzed magad valakinél, tarts egy szünetet. Ne azonosulj a dühvel, csak nézz rá kívülről: „Ó, az egóm most éppen megijedt, hogy nincs a helyzet magaslatán, azért akar feszültséget generálni.” Amint csak megfigyeled a hangot ahelyett, hogy igazat adnál neki, a düh veszít az erejéből. Sokszor a túlgondolással tápláljuk az egót, de ha az előző gyakorlatot követjük, hogy próbáljunk meg a jelenben maradni, akkor egy kis idő múlva veszít az erejéből.
- Tartsd meg a szünetet az inger és a válasz között: Amikor valaki betámad vagy kritizál, az egó azonnal tüzelne vissza. Vegyél egy mély levegőt, és várj. Kérdezd meg magadtól: „Ha most csípőből visszaszólok, azzal a problémát oldom meg, vagy csak az egómat etetem?”
A fenti gyakorlatokat könnyebb volt leírni vagy megfogalmazni, mint alkalmazni. Nagyon sokat kell gyakorolni, és nagyon pontosan szembe kell nézni a saját hibáinkkal, amit valamilyen módon fel kell vállalnunk ahhoz, hogy a fenti gyakorlatokat is hatékonyabban tudjuk végezni. Ha ezt most olvasva úgy érzed, hogy ez rengeteg információ, és hirtelen azt sem tudod, hogyan fogj hozzá, teljesen rendben van. Ne akarj mindent egyszerre megváltoztatni. Az önismeret és a belső csend felépítése nem egy sprint, hanem egy hosszú utazás.
A tetoválás marad a karomon. De ma már nem egy csatát jelent egy ellenséggel, hanem a belső béke és a tudatosság szimbólumát.