Hullámzik a hangulatom. A gondolatok jönnek-mennek, és ahogy telnek az évek, egyre jobban látom, miért történik ez. Lehet, hogy csupán keveset aludtam, vagy a sűrűbb napok miatt felgyűlt bennem a fáradtság.
Mégis, hogyan lehetséges az, hogy a külső világban semmi sem változik egyetlen hét alatt, mégis ugyanazok a gondolatok, amik a múltkor fel sem tűntek, most hirtelen az őrületbe kergetnek?
Az az érdekes, hogy ezekre a kérdésekre megvan a válasz – és ami még érdekesebb: valójában nincs mit megjavítani. A legnagyobb hibám az volt, és néha még most is az, hogy azonnal megoldást akarok keresni az érzések eltüntetésére. Pedig az önfejlesztésnek pont az lenne a lényege, hogy ne elnyomjuk, hanem megtanuljuk kezelni ezeket az állapotokat.
Pragmatikus kapaszkodó a kiszervezés helyett
A sztoicizmusnak nagyon sokat köszönhetek. Nem vagyok hívő ember. Nincs semmi bajom azzal, aki hisz Istenben, nekem egyszerűen nem megy. Pragmatikusan gondolkodó ember vagyok: nem kitalálni szeretném az életet, hanem megérteni. Ha egy problémára olyan magyarázatot kapok, amihez természetfeletti dolgokban kellene bíznom, azonnal elveszítem az érdeklődésemet.
Mindig irigykedve néztem azokra, akik képesek hinni, mert az valóban egy erős pszichológiai mankó lehet. Viszont rá kellett jönnöm, hogy rossz irányból közelítettem meg a vallás kérdését is. Még mindig úgy gondoltam rá, hogy ha hiszek valamiben, akkor egyszerűen kiszervezem a problémám megoldását valahova máshova.
Így lett a sztoicizmus az utolsó mentsváram. Azért mentsvár, mert nagyon nehéz éveken mentem keresztül lelkileg, és szükségem volt egy olyan támaszra, amivel kezelni tudom a mentális állapotomat. És ez a kulcs: kezelni kell az érzéseket, nem pedig eltüntetni őket.
Régen a legapróbb dolgokon is képes voltam felbosszantani magam, és mindenen feleslegesen aggódtam. Minden ártatlan helyzetre azonnal gyártottam a legrosszabb forgatókönyveket, és reflexből a legrosszabbat feltételeztem. Ma már nem mozgat meg minden esemény. Ami pedig mégis megmozgat, azt már teljesen más szemmel közelítem meg.
Igen, ma is előfordul, hogy rámtörnek pokoli félelmek vagy nyomasztó érzések, de a lefutásuk már más: legrosszabb esetben sem tartanak néhány óránál tovább. Régen képes voltam napokig rosszul érezni magam a bőrömben. A tanulás révén megértettem, hogy egy felbukkanó gondolat nem határoz meg engem, és a félelem érzete is el fog múlni.
Az üzenet és az egyórás szünet
Vannak persze hibáim, amiket még most sem tudtam teljesen leküzdeni. Ha jön egy váratlan esemény, ami rosszul esik és megijeszt, azonnal meg akarom oldani. Pontosan tudom, hogy ilyenkor várni kellene, amíg lecsillapodnak az érzelmek, és csak utána, tiszta fejjel átgondolni a dolgot.
A minap éppen volt egy helyzet, ahol végre sikerült megállnom. A feleségem szólt, hogy kaptunk egy nemkívánatos üzenetet valakitől, aminek a tartalmával egyáltalán nem értettünk egyet. Az első reflexem az volt, hogy azonnal írok az illetőnek. Nem voltam annyira bölcs, hogy pusztán magamtól megálljt parancsoljak a kezemnek: felhívtam két embert, akik kívülállóként láttak rá a dologra. Nem adtak tanácsot, de láttam rajtuk, hogy ők közel sem élik meg olyan drámaian a helyzetet, mint én. Ez a külső visszajelzés épp elég volt ahhoz, hogy figyelmeztessem magam: nem biztos, hogy jó irány az azonnali válasz.
Úgy döntöttem, várok egy órát.
Végül nem írtam semmit. Rájöttem, hogy nem tudom befolyásolni, ki mit gondol rólunk vagy a tetteinkről, így a dolog magától jelentéktelenné vált. Ha akkor, hirtelen felindulásból válaszolok, a dühből írt üzenet után most hosszan takaríthatnám a törmeléket az utamból.
Az írás mint fék, és az apró betűs részek
Amikor a hangulatunk hullámzik, a legritkább esetben kell azonnal megoldást találni rá. Néha egyszerűen csak le kell ülni, és írni. Ez a gondolatmenet sem volt előre eltervezve. Nem azért kezdtem el lejegyezni, hogy másoknak tanácsot adjak, hanem egyszerűen jött belőlem. Miközben írtam és hallgattam a csendes zenét, szép lassan visszatért a nyugalom.
A hangulatomtól függ, hogyan látom magamat, a világot vagy a pillanatnyi helyzetemet. De a gyengébb napokon sem hagyom el magam, nem ítélkezem a rosszabb passzom felett, és nem bántom magam. Eszembe jutnak a tanultak, és végigcsinálom a napot – ami a végén így is sikeres nap lesz.
Elég jó gyerekkorom volt, kevés igazi gonddal. Amikor viszont elkezdtem egyedül élni, hirtelen megérkeztek a valós problémák: a megfelelési kényszer és a téves önérték-keresés. A gyerekek születése után pedig teljesen a feje tetejére állt a világ. Senki sem mondta el előre azokat az apró betűs részeket, amik a gyerekvállalással járnak: elkezdődött egy olyan aggódássorozat, aminek valójában soha nem lesz vége. Szembe kellett néznem azzal, hogy mostantól ez az életem. Ez nem feltétlenül rossz dolog, csupán olyan ismeretlen felelősség és érzés, amivel korábban nem számoltam. Ha megtanulom kezelni, már nem tudja megkeseríteni a napjaimat.
Komoly eredmény az is, hogy ma már nem veszem fel automatikusan a családom vagy a barátaim feszültségét. Korábban, ha a közelemben valakivel rossz dolog történt, az azonnal rám ragadt, és egész napra nyomott lettem miatta. Ma már meg tudom tartani a határaimat. Azzal tudok foglalkozni, ami az én dolgom, és ez nem önzés, hanem az egyensúly feltétele.
Szembenézni a félelemmel
Rossz érzés rájönni, de bármilyen irányba indulunk el az önfejlesztésben, a végén mindig ugyanaz jön szembe: muszáj szembenéznünk a saját félelmeinkkel. Nem tudjuk kikerülni vagy rövid távú trükkökkel megúszni a belső munkát.
A jelenben levés gyakorlása adja a valódi stabilitást. Az utóbbi időben egyre többször veszem észre magamon, hogy órákra úgy el tudok merülni egy-egy feladatban, hogy az agyam teljesen lekapcsol a múltról, a jövőről és a kitalált problémákról. Évekkel ezelőtt ezt el sem tudtam volna képzelni.
Mindenkinek más segít a lecsendesedésben: valaki meditál, más sétál, edz, olvas vagy ír. Nem azért van ennyiféle módszer, mert az egyik jobb lenne a másiknál, hanem azért, hogy mindenkinek meglegyen a saját eszköztára, amiből válogathat.
Ha egyetlen tanulságot kellene megfogalmaznom a hullámzó napokra, az ez: nagyon kevés olyan dolog akad az életben, amit valóban abban a pillanatban kell megoldani, és nem bír ki néhány órát vagy egy-két napot. Érdemes gyakorolni, hogy a fontosnak hitt ügyekben sem ugrunk azonnal – időt adunk a viharnak elvonulni, és nem hozzuk létre a saját felesleges törmelékeinket.
