Az ember minél jobban elmélyed az önfejlesztésben, annál inkább azt látja: a csapból is a tudatosság és a jelenlét gyakorlása folyik. Különösen a kortársabb szerzőknél és az interneten fellelhető motivátoroknál figyelhető meg az a minta, hogy vesznek egy kétségtelenül érdekes, látványos történetet, és abból azonnal egy univerzális, mindenkire kötelező erkölcsi tanulságot faragnak.
A gond ezzel az, hogy kifejezetten káros: ahelyett, hogy támogatnák az olvasót a fejlődésben, a túlhúzott és rosszul értelmezett példák éppen az ellenkezőjét érik el – felesleges bűntudatot és szorongást keltenek.
Ha egy könyv vagy írás célja elvileg az, hogy támogassa a másikat a fejlődésben, akkor a rosszul megválasztott vagy túlhúzott példák éppen az ellenkezőjét érik el: olyan felesleges bűntudatot és szorongást keltenek a befogadóban, aminek semmi köze a valósághoz. Az olvasóban azonnal bekapcsol a reflex: „Biztos velem van a baj, biztos én sem élek elég tudatosan, én sem járok nyitott szemmel.”
Holott a legtöbbször pusztán az történik, hogy egy rád egyáltalán nem vonatkozó sablont próbálnak rád erőltetni.
A hegedűs esete a metróban
Jay Shetty Gondolkodj úgy, mint egy szerzetes című könyvében is előkerül egy sokat emlegetett kísérlet. 2007-ben a Washington Post szervezésében Joshua Bell, a világ egyik legelismertebb hegedűművésze beállt egy forgalmas metróaluljáróba, és egy 3,5 millió dolláros Stradivariuson játszott mintegy háromnegyed órán keresztül.
Néhány nappal korábban egy bostoni koncertteremben a legolcsóbb helyekért is 100 dollár felett fizettek a nézők, és telt ház előtt lépett fel. A metróban viszont az elhaladó több mint ezer emberből alig néhányan álltak meg egy percre, és összesen körülbelül harminc dollárt dobtak a hangszer tokjába.
A könyvek és a motivációs előadások ebből a pontból azonnal levonják a lesújtó konklúziót: „Nézd meg a modern embert! Mennyire robotpilóta üzemmódban él, mennyire érzéketlen zombi, hogy észre sem veszi a mellette lévő zsenialitást és csodát!”
Amikor ezt a részt olvastam, rögtön felmerült bennem a kérdés: miért kéne ebben a helyzetben bárkinek is megállnia?
A szerző kiemeli, hogy mekkora művészről van szó, és milyen méregdrága a hegedűje. Nekem a hegedűművész neve nem mondott semmit, a hangszer értéke a mindennapi életem szempontjából teljesen irreleváns, és ami a legfontosabb: én kifejezetten nem szeretem a hegedű hangját. Ha én mentem volna el mellette azon a peronon, gondolkodás nélkül mentem volna tovább – nem azért, mert érzéketlen zombi vagyok, hanem mert a dolog kívül esik az érdeklődési körömön.
Villával nem eszünk levest: a kontextus hiánya
Ez a történet iskolapéldája a hibás analógiának.
A villa egy hasznos és nélkülözhetetlen eszköz, amíg szilárd ételt eszel vele. De ha valaki megpróbál levest enni a villával, és nem jár sikerrel, nem a villa használhatatlan, és nem is az ember az ügyetlen – egyszerűen rossz eszközt választott a célhoz.
Ugyanez a helyzet a metróval és a koncertteremmel:
- A metró egy funkcionális tér, a funkciója a közlekedés. Az aluljáró egy közösségi terület, ahol sokféle ember fordul meg, és rengeteg olyan inger ér, ami engem személy szerint hidegen hagy. Ha zavar a zaj, elmegyek; ha pedig dolgom van, egyszerűen elviselem, mert ez a közösségi terek természete. Az emberek reggel nem azért sietnek a peronon, mert lelkileg halottak, hanem mert feladatuk van: el kell érni a csatlakozást, be kell érni a munkahelyre, vagy a gyereket kell elvinni.
- A koncertterem funkciója az esztétikai befogadás. Azért fizetnek ki 100 dollárt, mert ott az a cél: leülni a székbe, kizárni a külvilágot, és szándékosan a zene felé fordítani a figyelmet.
Összemosni a kettőt, és a metróban siető emberre rásütni, hogy „robotpilótán van, mert nem hallgatja a hegedűt”, nem mélyenszántó igazság, hanem mesterséges bűntudatkeltés.
Egy ritmusos, jól ismert dal azonnali inger, amit az agy háttérzajként is pillanatok alatt dekódol. Egy bonyolult hegedűfutam ezzel szemben elmélyülést és műfaji fogékonyságot követel – a metró betonfalai között pedig sokaknak nem élmény, csupán egy éles, elviselendő inger a tömegben.
Varna, Dharma és a saját szűrőink
Az önfejlesztésben elkerülhetetlen, hogy megismerjük és elfogadjuk a saját határainkat és természetünket. Tisztában kell lennünk azzal, hogy mi az, ami valóban értékes a számunkra, és mi az, amiről a könyvek hatására csak szeretnénk azt hinni, hogy értékesnek kellene találnunk.
Gyakori hiba, hogy az olvasott elméletek miatt elkezdünk erőltetni olyan dolgokat, amiket egyáltalán nem élvezünk, de csináljuk, mert azt hisszük, a tudatossághoz ez a kötelező belépő. Holott a céljaink eléréséhez rengeteg különböző, testhezállóbb ösvény létezik.
Egy korábbi írásomban pontosan erről volt szó: meg kell tanulnunk a saját belső természetünkből, a saját alkatunkból (a varnából) és valós feladatunkból (a dharmából) kiindulni. Az önismeret adja meg a józan irányt ahhoz, hogy felismerjük: a mi életünkben mikor van szükség villára, és mikor kell kanálhoz nyúlnunk. Nem kell minden virág vagy utcazenész mellett megállnod ahhoz, hogy a jelenben élj.
Mit jelent valójában a jelenlét?
Minél több elvárást és receptet olvasunk arról, hogyan „kell” értékelni a környezetet, annál nehezebben vesszük észre a saját valós eredményeinket.
Én is sokkal később vettem észre az olvasottak valódi hasznát a mindennapjaimban, mint ahogyan azt a könyvek alapján vártam. Az igazi változás nem az volt, hogy hirtelen elkezdtem bámulni a madarakat a fán séta közben. Nem ettől lett tisztább az életem.
A valódi eredmény nálam abban mutatkozott meg, hogy fokozatosan megtanultam kizárni a nem oda tartozó dolgokat:
- Amikor dolgozom, nem akarok magánéleti problémákon rágódni.
- Amikor a gyerekeimmel vagyok, nem akarom, hogy a munka kösse le az elmémet.
- És vannak olyan nehézségek, amelyek állandóan ott kísértenek – de megtanultam, hogy csak akkor foglalkozom velük, amikor konkrét teendőm van velük.
Nekem ezt jelenti a jelenlét: kizárni az oda nem tartozó gondolatokat és cselekvéseket, és nem hagyni, hogy a múlt sérelmei vagy a jövő forgatókönyvei által keltett gondolatcunami elnyomja a pillanatot.
A belső béke a helyén kezelt dolgokból fakad
Az én belső békém forrása az, hogy a dolgokat a helyükön tudom kezelni, és fel tudom mérni egy probléma vagy inger valós súlyát. Amióta tisztába kerültem azzal, mi az a minimális alap, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben, sokkal könnyebbé vált megválogatni a cselekedeteimet és a gondolataimat.
Hazugság lenne azt mondani, hogy ez a belső fegyelem mindig hibátlanul működik. De ma már sokkal többször sikerül megőrizni a nyugalmat, mint korábban.
Ezért nem szabad készpénznek venni a hatásvadász tanmeséket. Ne húzd magadra a vizes lepedőt, ha a könyvek szerint nem veszel észre minden apróságot az utcán, vagy ha nem rezonálsz egy híres hegedűs játékára egy metrómegállóban. A jelen fegyelme nem abból áll, hogy megfelelsz a hangzatos spirituális sémáknak, hanem abból, hogy a saját életedben, a számodra fontos emberek és feladatok mellett tudsz ott lenni fejben – a magad józan, tiszta szabályai szerint.
