Az önfejlesztés szerintem egy fantasztikus dolog. Ma már rengeteg forrás áll rendelkezésünkre az interneten és a könyvesboltok polcain, amikből segítséget meríthetünk. Velem is számtalanszor előfordult, hogy hallgattam egy podcastet, és hirtelen rájöttem: „Hoppá, ez a témakör pont engem érint!” Ilyenkor az ember lelkes lesz, elkezd hasonló tartalmakat keresni, könyveket olvasni a témában, vagy átbeszéli az egészet a barátaival, családtagjaival.
De mi van akkor, ha mindezek ellenére sem oldódik meg a problémánk? Mi van akkor, ha egy kicsit megkönnyebbülünk ugyan, de időről időre vissza esünk ugyanabba a gödörbe?
Sokáig egyfajta macska-egér harc alakult ki nálam is a problémáim megoldásában. Nekem nagyon sokszor a podcastok és a zenehallgatás jelentették a „megoldást” a szorongásaim vagy a feldolgozatlan dolgaim kezelésére. Ha jött a feszültség, betettem valamit a fülembe. De valahogy a tartalmakból kinyert információk a gyakorlatban mégsem működtek hosszú távon.
Itt hozzá kell tennem egy fontos dolgot: ironikus módon pont podcastokból és könyvekből értettem meg a választ ezekre a problémákra. De az áttörés nem magukból az információkból jött, hanem abból a felismerésből, hogy amíg nem nézek szembe a dolgokkal, addig semmi nem fog változni.
Amíg nem ülök le, nem figyelem meg magát az érzést, nem nézem meg, mit vált ki belőlem, és nem fogadom el a jelenlétét, addig minden építőnek tűnő beszélgetés, zene vagy tartalomfogyasztás csak figyelemelterelés. Egy jó szelep arra, hogy kiengedjük a gőzt, de arra már nem alkalmas, hogy tartósan csökkentse a nyomást.
Meg kell barátkoznunk azokkal az érzésekkel is, amelyektől félünk.
Emlékszem, amikor régebben jöttek a rossz, nyomasztó gondolatok, mindig erős mellkasi nyomást és szív szorítást éreztem. Annyira féltem ettől a fizikai reakciótól, hogy egy idő után már kezdtem megelégelni az egészet. Azt éreztem, hogy ez egyszerűen nem lehet normális.
Aztán történt egy váltás. Amikor már nem elkerülni akartam ezt az érzést, hanem elfogadni, hogy ez is az élet része, és megpróbáltam kívülről, tisztán megfigyelni, mi történik bennem, valami megváltozott. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra kezdett csökkenni a gondolatok által kiváltott fizikai hatás.
Rájöttem egy nagyon fontos dologra: a bizonytalanság és a külső nehézség nem hiba a rendszerben, hanem maga a rendszer.
Fel kell ismerni és el kell fogadni, hogy a bizonytalanság és a válasz nélküli kérdések nem a sors igazságtalanságai. Nem egy peches helyzetről van szó, amibe csak úgy beledobott az élet. Ez maga az élet. Lehet, hogy eddig egyszerűen szerencsénk volt, és elkerültek minket az ilyen szituációk.
Ha megtanuljuk hosszabb távon is elfogadni ezeket a helyzeteket és érzéseket, akkor azok lassan a mindennapjaink természetes részévé válnak. És amikor ez megtörténik, a bénító szorongás helyett már csak megoldandó feladatokat vagy kósza, átutazó gondolatokat fogunk tapasztalni.
A válaszok nem egy újabb podcastben vagy könyvben vannak. Ott vannak abban a csendben, amit eddig olyan gondosan próbáltunk elkerülni.
A legnehezebb rádöbbenés az, hogy ezek az érzések nem fognak köddé válni. Idővel mindig vissza fognak térni, és ez így van rendjén – része az emberi létezésnek. Kicsit olyan ez, mint az edzés: senki sem várja el tíz év sportolás után sem, hogy az izomláz vagy a fáradtság örökre megszűnjön egy nehezebb edzésnap után. Nem kezdünk el pánikolni az izomláztól, mert tudjuk, hogy a terhelés természetes velejárója. Amint elfogadjuk, hogy a mentális feszültség is egy ilyen visszatérő jelzés, már nem problémázunk rajta, csak tesszük a dolgunkat.