Amikor felébredsz, az első dolgod, hogy a telefonod után nyúlsz. Volt valami? Történt valami fontos? Mi lehet az Instán vagy a Facebookon? Vagy lehet, hogy csak arra gondolsz: amíg ébredezel, addig kicsit nyomogatod a képernyőt. Sőt, ha véletlenül elaludtál, azonnal, még az ágyban pánikolva ellenőrzöd minden fontos céges kommunikációs csatornát, hogy kerestek-e már.
Mi történik az ébredés után, de még a munka vagy az egyéb tevékenységek előtt? Főzöl egy kávét, és telefonnyomkodás közben megiszod? Esetleg beteszel valami podcastet vagy hangoskönyvet hallgatni? Ha elmész a mosdóba, természetes, hogy viszed a telefont magaddal, és ott is belenézel egy-egy Insta reelbe?
Napközben, amikor utazol valahova, a kijelzőt bújod? Hallgatsz útközben podcastet? Vagy talán csak zenét hallgatsz egész nap? Az üresjáratokban mivel kötöd le a figyelmed? Félsz attól, hogy nem használod ki „hasznosan” ezeket a lopott perceket?
Ha a változás útjának az elején jársz, a fenti kérdésekre – vagy azok egy részére – lehetséges, hogy így válaszolsz:
- „Ez nem én vagyok.”
- „Annyira sokat nem csinálom ezeket, nekem egészséges keretek között van a képernyőidőm.”
- „Persze… a mai világban nehogy már ez gond legyen.”
- „Igen, és akkor mi van?”
- „Hát igen, de nem tudok változtatni rajta.”
- „Mi a probléma a hangoskönyvekkel, a zenehallgatással vagy egy podcasttel?”
Ezekkel a kérdésekkel egyetlen dologra szeretnék utalni: nem hagyunk pihenőt az agyunknak csendben lenni és feldolgozni a beérkezett információkat.
Amikor átszakad a gát
Pár évvel ezelőtt, amikor már azt hittem, hogy elindultam egy sokkal tudatosabb életmód felé, furcsa dologra lettem figyelmes. Minden este a kutyasétáltatás alatt – ami nagyjából este fél 11 és fél 12 között történt – hirtelen nagyon rossz és nyomasztó gondolatok jöttek elő. Olyan jellegűek, amik hirtelen mellbe vágnak, vagy amitől az ember azt érzi, hogy valami szorítja a szívét, és teljesen meg van ijedve.
Engem ez nagyon-nagyon zavart, és meg akartam oldani. Feltűnt, hogy ezek a nyomasztó gondolatok és a velük járó fizikai tünetek jellemzően majdnem mindig este, a sötétben és a csendben jöttek elő.
Ebben az időszakban kezdtem el foglalkozni a sztoicizmussal, és már több könyvet is elolvastam a témában. Mindegyikben szó volt arról, hogy nincs hatásunk sem a múltra, sem a jövőre, és ebből kifolyólag nincs is miért aggódnunk, mert csak a jelen az, amivel tudunk mit kezdeni. Továbbá az esetek nagy százalékában az, amitől a jövőben félünk, be sem következik – a folyamatos aggódás viszont ellökhet minket a potenciális megoldások észrevételétől.
Ez fantasztikus információ volt. És valóban: éreztem, hogy ha tudatosan arra koncentrálok, hogy most éppen a kutyát sétáltatom – néztem, milyen bokrok vannak az utcán, milyen autó mellett sétáltam el, vagy bármi mást figyeltem meg, ami éppen körülöttem történt –, akkor egy kis idő elteltével azon kaptam magam, hogy nem is aggódom.
Aztán persze, amikor rájöttem erre a nagy megállapításra, hogy „nézd csak, nem is aggódom”, azonnal aggódni kezdtem ismét. Mi történt? Kizökkentem a jelenben maradásból, és visszalöktem magam a múlt és a jövő miatti aggódás spiráljába. Ennek ellenére már a puszta jelenlét megfigyelése is sokat tud segíteni idővel az ilyen jellegű szorongások leküzdésében.
A sztoikus művek mellett olvastam a „Ne agyald túl” című könyvet is, amiben egészen jó praktikák vannak az ilyen problémák kezelésére. Nekem ezek már nem működtek, mert az aggódásnak egy másik pontján álltam, de ismerek olyat, akinek komoly támaszt adott ez az olvasmány.
A napközbeni szelep
Mi van akkor, ha elméletben már tudjuk, hogy nem szabad túlgondolni a dolgokat, vagy hogy a jelenben kell lenni, de a gyakorlatban mégsem megy? Pontosan emiatt tettem fel a cikk elején azt a sok kérdést.
Találtam egy megoldást, ami pár hónap alatt helyretette bennem a gondolatokat annyira, hogy már nincs kezelhetetlenül rossz érzésem. Az érzés és a félelem nem fog elmúlni soha, de rendszeres gyakorlással el lehet csendesíteni vagy ritkítani a megjelenését – és amikor felbukkan, már nem üt akkorát.
Az agyunk fel szeretne dolgozni minden információt, amit a nap folyamán kap. Ha napközben mindenféle póttevékenységgel (zenével, hírfolyamokkal, értesítésekkel) folyamatosan lefoglaljuk, akkor nem marad ideje feldolgozni a számunkra nehezebb, kényelmetlenebb gondolatokat. Ezek a gondolatok pedig nem tűnnek el: megvárják, amíg elcsendesül minden körülöttünk, és egyszerre fognak beütni, mert csak ekkor kapnak teret.
Olyan ez, mintha lenne egy gát, ami feltart egy csomó vizet. Ha a gát egyszer átszakad, elpusztít mindent. De ha valahol csinálunk egy kis rést a gáton, és irányítottan elvezetjük a káros vízmennyiséget, akkor kontrolláltan csökkentjük a nyomást, és a gát nem fog katasztrófát okozni.
A sok értesítés és folyamatos zaj miatt nem adunk lehetőséget ezeknek a belső folyamatoknak, pedig minden gondolatot és rossz érzést üdvözölni kell, és szembe kell velük nézni. El kell fogadni, hogy ott vannak, és meg kell érteni, miért. Csökkenteni kell a nyomást. Ha napközben időközönként tudatosan időt adunk magunknak arra, hogy feldolgozzuk a kellemetlen gondolatainkat, az elsőre borzasztó érzés lesz. Idővel viszont helyreáll a rend bennünk, és a gondolatok által okozott belső feszültség már nem lesz elviselhetetlen.
Az elme konditerme
Az, hogy a jelenben éljünk, egy tanulható és gyakorolható dolog. Edzeni tudjuk az elménket, mintha a konditerembe járnánk: meg tudjuk erősíteni annyira, hogy ne ugráljon majom módjára a gondolataink között, hanem képes legyen a jelenben maradni.
Én őszintén szólva sok-sok évig azt hittem, hogy a meditáció valami vallási humbuk, ezért nem is próbálkoztam vele. Később egy könyv kapcsán mégis megadtam neki az esélyt, és mára sikerült elérnem, hogy a napom legtöbb részét már erőltetés nélkül, a jelenben tudom tölteni.
A meditációról rengeteg cikk és videó készült, én most inkább egyetlen gyakorlati tanácsot szeretnék adni arra az esetre, ha a klasszikus meditáció jelenleg nem a te irányod:
Adj magadnak naponta 10-15 percet (vagy amennyit tudsz, az sem baj, ha kevesebb), csukd be a szemed, és próbálj meg tisztán a légzésedre koncentrálni, a csend zajára, vagy bármire, ami éppen ott és akkor történik veled.
Amikor elkalandozol a gondolataiddal – mert el fogsz kalandozni –, és ezt észreveszed, anélkül, hogy büntetnéd magad vagy haragudnál magadra, egyszerűen csak irányítsd vissza a figyelmed a jelen történéseire.
Én az elején mindig a légzés figyelését választottam. Figyeltem, ahogy a tüdőm tágul vagy szűkül; éreztem a hideg levegőt, ahogy az orromon bejön, majd meleg levegőként távozik rajta.
Egyszerre egy dolgot
Visszatérve a kiinduló kérdésekre, van még egy nagyon fontos gondolatom: nem vagyunk alkalmasak ennyi párhuzamos információ feldolgozására, még akkor sem, ha azt érezzük, hogy a multitasking nekünk kisujjból megy. Le kell redukálni a külső ingereket, mert a szervezetünk ennek hiányában folyamatos stresszben lesz. Meg kell adni a kellő pihenést az elmének is.
A „légy jelen” kifejezést a hétköznapokban úgy is meg lehet fogadni, hogy:
- Amikor dolgozol, akkor dolgozz.
- Amikor olvasol, olvass.
- Amikor főzöl, akkor főzz.
- Amikor takarítasz, takaríts.
Egyszerre mindig csak egyetlen dologra összpontosíts. Amikor főzöl és nem hallgatsz mellette semmit, természetesen jönni fognak majd a gondolatok. De a jelenben maradva, egyesével, kényelmesebben és sokkal kisebb sokkérzettel tudod feldolgozni ezeket a felbukkanó, kellemetlen érzéseket.
Így estére már nem marad benned az a pusztító nyomás, ami hosszú távon akár egészségügyi problémákat is okozhatna.
A fenti gyakorlatokat sokkal könnyebb leírni vagy megfogalmazni, mint a valóságban alkalmazni. Nagyon sokat kell gyakorolni, és nagyon pontosan szembe kell nézni a saját hibáinkkal, amiket fel kell vállalnunk ahhoz, hogy hatékonyak legyünk. Ha ezt olvasva most úgy érzed, hogy ez rengeteg információ, és hirtelen azt sem tudod, hogyan fogj hozzá, az teljesen rendben van. Ne akarj mindent egyszerre megváltoztatni.
Az önismeret és a belső csend felépítése nem egy sprint. Ez egy hosszú utazás.