Amikor először vettem kézbe Viktor E. Frankl kötetét, nem a történelmi borzalmak iránti kíváncsiság vezetett. Akkoriban már számos könyvet elolvastam az elme működéséről, és a mindennapjaimban leginkább a sztoikus filozófia gyakorlati eszközei segítettek eligazodni. Azért kerestem ezt a könyvet, mert sok jót hallottam róla: tudni akartam, mit taníthat még nekem önmagamról egy olyan nézőpont, amely a létező legszélsőségesebb lélektani helyzeteken keresztül vizsgálja az embert.
Mert egy dolgot már korábban megtanultam: az elménket és a reakcióinkat pontosan úgy lehet és kell edzeni, mint a testünket a súlyok alatt a teremben.
Első olvasásra mégis nehéz volt elvonatkoztatni a koncentrációs táborok felfoghatatlan borzalmaitól. Akkor leginkább az a nyers tanulság ragadt meg bennem, hogy egy rossz életperiódusban mindig van lejjebb, és az emberi alkalmazkodás olyan, hogy minden lentebbi szint képes új normává válni, amiben még meg lehet találni a kapaszkodókat a túléléshez.
Másodjára viszont már nem a tanulságok gyűjtése miatt vettem le a polcról. Emlékeztetőként vettem elő.
Amikor a hétköznapok sűrűjében azt érzem, hogy összecsapnak a hullámok a fejem felett, szükségem van egy tiszta tükörre, ami emlékeztet: a hullám valójában csak az én fejemben hullám. A könyv olyan kíméletlen pontossággal tárja fel az elme működését, hogy a végére érve rájöttem: a saját helyzetem korántsem lehetetlen.
Addig nincs veszve semmi, amíg van miért élni
Frankl egyik legfontosabb megfigyelése, hogy a fogságban az emberek nem a fizikai kimerültségbe haltak bele a leggyorsabban, hanem a célvesztésbe. Amikor valaki feladta a jövőképét, és nem látott maga előtt semmit, amiért érdemes lett volna még egy napot kibírnia, a teste és a lelke szinte órák alatt összeomlott.
Nagyon szélsőséges és lehetetlen állapotnak kell bekövetkeznie ahhoz, hogy az ember valóban elveszettnek érezze magát. Addig, amíg van jövőképünk, lelkileg biztonságban vagyunk, mert van miért küzdenünk.
Bármilyen egyszerűen vagy nyersen hangzik is: én szeretem az életet, szeretek élni. És ezen felül ott van a legfontosabb belső támaszom, a családom. Ez a kettő olyan szilárd jövőképet és célt ad, ami mellett a felgyülemlő mindennapi kötelezettségek vagy a váratlan nehézségek csupán múló zajok. Nem vehetik el az alapvető biztonságomat.
Nincs kollektív gonoszság: a levél mögé képzelt ellenség
A második olvasás során a legmélyebben az a gondolat talált be, hogy Frankl szerint az emberiség valójában két csoportra osztható: a tisztességesekre és a tisztességtelenekre. Nincs olyan, hogy egy teljes csoport velejéig rossz, és még a legszörnyűbb körülmények sem tesznek valakit automatikusan gonosszá.
Ez a felismerés a hétköznapokban azonnal használható fék.
Amikor kézhez kapok egy hivatalos levelet egy intézménytől vagy hatóságtól, az első reakció régebben egy zsigeri ütés volt: arcul csapott a szívtelen, rideg és érzéketlen megfogalmazás. Azonnal beindult a belső értetlenség: „Miért tekintenek rám gonoszként, mintha rosszat tettem volna?” Az egóm szempillantás alatt felépített egy kitalált ellenségképet, tele rosszindulatú, ártani akaró emberekkel.
Ma ilyenkor azonnal megállítom ezt a folyamatot. Emlékeztetem magam: semmi sem igaz abból a drámából, amit éppen felépíteni készültem. Nem rosszindulatúak, nincsenek gonosz szándékok: teljesen hétköznapi emberek ülnek ott, akik pusztán a munkájukat végzik, és az ő rendszerükben én csak egy adat vagyok a sok közül. A ridegséget én ruháztam fel személyes támadással. Amint leveszem a helyzetről a hozzátársított képzeletbeli ítéletet, a probléma lecsupaszodik egy egyszerűen elintézendő papírmunkává.
A negativitás kioltása a pult másik oldalán
Frankl sokat idézett tétele, hogy a külső körülményeket nem mindig választhatjuk meg, de azt, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk – mi lesz a belső reakciónk –, senki sem veheti el tőlünk.
A hétköznapokban az emberek többsége nem akar rosszat nekünk. Mégis hajlamosak vagyunk beleesni az általánosítás csapdájába: ha sokszor találkozunk feszült vagy negatív reakcióval, könnyű felszállni a negativitás vonatára, és mi magunk is morcossá, védekezővé válni. Ezzel pedig csak lemásoljuk azt a rossz mintát, amit egyébként elítélünk.
Amikor először próbáltam ki tudatosan az ellenkezőjét egy hivatali ügyintézés során, még én magam is meglepődtem az eredményen. Ahelyett, hogy felvettem volna az ügyintéző feszült, lekezelő stílusát, szándékosan mosolygós, higgadt és udvarias maradtam. A beszélgetés végére a másik fél hangneme teljesen megenyhült.
Rájöttem a működésére, és elkezdtem direkt ilyen hozzáállással belépni mindenhova. Szinte előre várom a mogorva vagy lekezelő fogadtatást, mert tudom, mi a feladatom: a saját nyugodt stílusommal, türelmemmel szép lassan kioltani az ő feszültségét. Amikor rájönnek, hogy nem a megszokott, ellenséges mintát kapják vissza tőlem, a védekező páncéljuk lehullik. A higgadtság nem gyengeség: olyan erő, ami képes átformálni a körülöttünk lévő közeget.
Kinek ajánlom a könyvet?
Kifejezetten ajánlom mindazoknak, akik:
- úgy érzik, a mindennapi feladatok vagy kötelezettségek súlya alatt kezdenek elveszni, és szükségük van egy radikálisan tiszta belső arányérzékre;
- szeretnék észrevenni és leállítani az elméjük automatikus ellenségkép-gyártását a feszült helyzetekben;
- és meg akarják tanulni, hogy a belső csendet és a méltóságot nem a körülmények alakulása adja, hanem az a tudatos döntés, ahogyan mi magunk válaszolunk a világ kihívásaira.
